A nemzetet fenyegető csapdák
"Kellő alázattal és méltósággal, ahogy illik hozzánk,
mondjuk ki, minden kétely és bizonytalanság eloszlott: győztünk!" – jelentette
ki a miniszterelnök, amikor véglegessé vált, hogy a nyílt külföldi támogatást
élvező, magát baloldalinak feltüntető „egyesült” ellenzék nemcsak közelébe sem
került a beharangozott kormányváltásnak, hanem a Fidesz-KDNP, a demokratikus
jobboldal, ismét kétharmados, ha pedig az eredményével a Jobbikot, a radikális
jobboldalt is ideszámítjuk, a nemzeti oldal az Országgyűlésben a
háromnegyedesnél is nagyobb győzelmet aratott. Több mint különös, hogy a
választás e vonatkozásáról senki nem beszél. Sem a győztesek, sem a
vesztesek, pedig éppen ez a lényege. Egymás után másodszorra is sikerült
háttérbe szorítani a hazafiatlan álbaloldali és neoliberális erőket,
amelyek önző érdekeiket követve, idegen gazdáik szolgálatában tönkretették az
országot és ezúttal is további pusztításának programját hirdették.
E tény felülír minden alább következő bíráló
megjegyzést, bár nem teszi azokat
tárgytalanná.
Az
említett különös jelenség ugyanis baljós jel. Nyílván más és más okból, de a
nemzeti oldal győzelme mintha mindegyik felet zavarná. Az ellenzék
oldaláról még csak érthető. De a győztesek miért hallgatnak róla? Pedig tudják
önmagukról és egymásról, hogy hova tartoznak.
Avagy mi tudnánk rosszul?
Nem
valószínű, hiszen a Jobbik politikájának nemzeti irányultsága tagadhatatlan és
vitathatatlan.
A
Fidesz-KDNP irányvonalában is inkább a nemzeti törekvések uralkodnak. Ezért a
jelen elemzésben eltekinthetünk attól, hogy maga a Fidesz hatalmas gyűjtőpárt, s
bőven vannak tagjai, akik hűek a párthoz, de megnyilvánulásaik alapján nem
sorolhatók a nemzeti vonalhoz, vagy olyanok, akiket a sajtó megkülönböztet és
„emberarcú fideszeseknek” nevezett el.
Ha
az értékelésünk nem áll messze a valóságtól, mindegyik párt tudja azt is, hogy
az eredmények négy évre az Országgyűlésnek erős nemzeti jelleget kölcsönöznek.
Ám kívülről úgy tűnik, ez sem lelkesíti őket különösebben. Egy szó sem hangzott
el róla, sem kormánypárti, sem ellenzéki részről. Pedig éppen ez az, ami nagyon
fáj az ellenzéknek, mindenekelőtt a hazai rasszista zsidó szervezeteknek és
Izraelnek, ezért aztán az őket pártfogoló, de inkább kiszolgáló Európai Uniónak
és az USA-nak is. Nyíltan azonban ők sem merik megnevezni e számukra szörnyű
tényt, támadni is csak ki nem mondva, közvetve merik, pl. azzal, hogy – a
belügyeinkbe beavatkozva, a saját közvéleményüket pedig lelkiismeretlenül
becsapva – szélsőségesnek, neonácinak minősítik a Jobbikot, sőt a betiltását
követelik a kormánytól. A rasszista zsidó vezetők pedig felelőtlen és méltatlan
állampolgárokként viselkednek, amikor a Jobbik erősödését az állítólagos magyar
antiszemitizmus növekedéseként állítják be, s vádlón és panaszosan világgá
kürtölik.
Mi
azonban semmi veszélyt ne lássunk a nemzeti oldal erősödésében, mert azt
jelenti, hogy jó irányba tartunk. Emlékezzünk rá, a történelemben eredetileg
csak nemzeti oldal létezett. Az oldalakra osztódás a nagy francia forradalom
után jött létre, amikoris megjelent a nemzeti vonaltól elkülönülő baloldal. Ezt
követően a nemzeti vonal mellett kitartókat nevezték el jobboldalnak, de nem
maga a nemzeti oldal hívta így önmagát. Ha tehát ma jobbra tartunk, ez azt
jelenti, hogy a nemzeti oldal erősödése megy végbe, magyarabbakká válunk, hogy
ismét azok legyünk, akik voltunk: se nem jobboldaliak, se nem baloldaliak, hanem
magyarok.
Éppen ennek
okán kell egyértelműen tudatosítani a nemzeti oldalon azt, amit a következő négy
évben mindvégig szem előtt kell tartani: akárcsak a 2010-es kétharmadot, a
2014-est is a választók, a magyar nemzet, nem pedig valamely párt aratta, s a
győzteseket a saját szolgálatára választotta meg. Az újraválasztott
miniszterelnök fent idézett szavai minden bizonnyal éppen azt tanúsítják, hogy ő
– de nyilván nagyon sokan mások is – tisztában vannak ezzel. A győzelem utáni
legelső megnyilvánulásában ezért szólt az alázatról; azzal a nemzettel szembeni
alázatról, amely a győzelmet aratta. Szavaiból kiérződött, ez egyben annak
felismerését is jelenti, hogy a Fidesz-KDNP még nagyobb felelősséget vállalt
magára, mint 2010-ben. A „Folytatjuk” egyszavas választási programra ugyanis a
bizalom kifejezése volt a kétharmad elfogadó válasza; jövőkép felvázolása nélkül
is bíztak a kormánypártokban, remélve, hogy minőségileg magasabb szinten
folytatják a magyar érdekek és értékek védelmét. Ezért az alázat helyénvaló.
Megállni tehát nem lehet: felelősséggel kell
bizonyítani, hogy rászolgáltak a bizalomra. Közvéleményünk nem csak reméli, el
is várja, hogy e felelősség történelmi eredményekhez vezessen. Ennek szellemében
úgy igazságos, ha azt is leszögezzük, hogy a kétharmados választási győzelem
megismétlése egyben a Fidesz-KDNP elismerendő politikai teljesítménye is,
függetlenül attól, hogy 1998 óta a legkevesebb szavazattal sikerült. Ez utóbbin
mégis mindenkinek el kell gondolkodnia. Merthogy e körülmény úgyszintén arra
utal, hogy a kétharmadot végső soron a választók és a kormány közösen érték el,
ezért, a szavazatcsökkenést látva, a következő négy év kormányzásának
mindvégig a nemzeti oldal pártjai közötti együttműködés kialakításának és
biztosításának kell elsőbbséget adnia minden egyéb meggondolással szemben.
Az etekin-tetben vegyes tapasztalatok láttán azt is mondhatnánk, hogy mindennel
és mindenkivel szemben. Tisztességtelen külföldi bírálóinkkal, „szövetséges
ellenségeinkkel”, az ellenzékkel és méltatlan állampolgárainkkal szemben
egyaránt. Ez annál inkább szükséges, mivel a támadásaik nemcsak nem szűntek meg,
hanem élesednek.
A
Gyurcsány-Bajnai-Mesterházy trió és a hozzájuk húzó Schiffer, valamint az EBESZ,
egymást utánozva azóta is azt szajkózza, hogy a választójogi törvény
„jogosulatlan” előnyöket biztosított a Fidesznek. A törvényi rendelkezések
azonban az égvilágon semmit sem értek volna, ha a választók nem szavaztak volna
a Fideszre és a Jobbikra. Másrészt e rendelkezések messze nem biztosítanak annyi
előnyt a győztesnek, mint az angol, vagy az amerikai választási rendszer, de a
bírálók ezt elhallgatják, s tisztességtelenül próbálják ellenünk hangolni a
világközvéleményt. Harmadrészt, a választójogi törvény teljes egészében ismert
volt minden párt előtt, felkészülhettek rá. Nem a Fidesz hibája, hogy az izraeli
Ron Werber tanácsadójuk szellemében a gyűlöletkeltésre és nem a szavazatnyerésre
összpontosítottak. A Ron Werber irányította gyűlöletszítást olyan szintre
emelték, hogy tulajdonképpen segítettek a Fidesznek az újabb kétharmad
elérésében. A választók előtt ugyanis még világosabbá vált, hogy kik ők, és mit
akarnak. Úgy látszik, Werber személyében rossz lóra tettek, hiszen mégsem
feltételezhetjük, hogy készakarva, titkos cinkosként segítette elő a Fidesz-KDNP
győzelmét. A törvény egyik szereplőnek sem nyújt intézményesített előnyt, s
önmagában egy választójogi törvény nem is elég rá, hogy egy párt kormányra
kerüljön, mint ahogy arra sem, hogy kormányváltást érjen el. Alaptalanok azok a
panaszok is, hogy „lejtett a pálya”, vagy „ellenszélben kellett” haladni, és így
tovább. A Fidesz-KDNP és a Jobbik is ugyanazon a pályán, ugyancsak ellenszélben
haladt; a választási kampánynak ez a logikája. A gyengeség jele, ha valaki
ezeket hozza fel veresége mentségéül. Mint ellenzék is megbuktak, de lesz rá
újabb négy évük, hogy beletanuljanak.
Mindez jelzi azt is, ami senki számára nem újdonság:
csapdákkal lesz tele az út, amelyeket nemcsak a hazai és a külföldi ellenzék
állít fel, hanem lesznek – sőt máris készen állnak – maguk a kormánypártok által
létrehozott nem kevésbé veszélyes öncsapda-helyzetek is. Sokkal több, mint
amennyit itt fel tudnánk sorolni. E csapdák nemcsak a kétharmadot, hanem a
nemzetet is fenyegetik. Ezért remélhetőleg nem haszontalan áttekinteni a
legnyilvánvalóbbakat.
Mivel
azonban az érted haragszom, nem ellened szellemében fogant bírálatok is
indokoltak, minden félreértést elkerülendő, célszerű ismételten leszögezni a
nemzet szempontjából legfőbb mondanivalónkat, amit sem a kétharmadnak, sem a
megválasztottaknak egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteniük. A kétharmad
győzelme akkor válik majd igazán történelmi jelentőségűvé, ha nemzeti oldallá
válva a jövőben is sikerül megakadályozni az álbaloldali, hazaáruló és
magyarellenes erők hatalomra jutását. Ezért, ha nem akarjuk, hogy a böszmeség, a
hazudozás bohócvilágában tengődjünk, az egész ország a Hajdú-Bét sorsára jusson,
a házmester pedig ne a saját dolgával törődjön, hanem az ország ügyeibe üsse az
orrát, fodort pedig legfeljebb a szoknyán akarunk látni, nem áll szándékunkban
felülni a sokértelmű lehet más a politika sandaságának, s azt is szeretnénk,
hogy a brüsszeli képviselőinket a magyar érdekek képviseletében ne akadályozza
semmiféle gönc, akkor határozottan a nemzeti oldalon álló pártokat kell
támogatnunk. Akkor is, ha a szemünkben sem makulátlanok, s ha nemcsak tenniük,
hanem még jóvátenniük is bőven van mit.
Ebben a szellemben kell elemeznünk és kivédenünk a
legveszélyesebb csapdákat és öncsapdákat.
A szélsőségesezés
csapdája
Sokan
emlékezhetnek rá, a szocializmusban elterjedt a gunyoros „vörös farok”
kifejezés, ami szövegek, vagy beszédek kötelezőnek minősülő befejező részét
jelentette, ahol szerzőik erőltetetten összhangot próbáltak kimutatni a
hivatalos ideológiai-politikai célokkal. Nos, más színben és eltérő formában, de
mostanában már két ilyen uralkodó, általában magyarellenes felhanggal díszített
szólam is fáraszt bennünket. Az egyik az antiszemitizmus állandósult
elítélgetése a holokausztról való túljátszott emlékezgetéssel társbérletben, a
másik pedig annak a szüntelen szajkózása, hogy a közéletben a szélsőségek se
jobbról, se balról nem juthatnak meghatározó szerephez. Lehet, hogy az első
pillanatban nem látszik, de összefüggenek: mindkettőt fegyverként alkalmazzák a
nemzeti érzelmeinket, méltóságunkat képviselő, érdekeinket védelmező
személyekkel és szervezetekkel szemben. Ennek okán a szélsőségesezés az alapvető
oka annak, hogy ma még nem létezik az említett nemzeti többség pártjainak
együttműködése, és fájó, de esetleg a közeljövőben sem jön
létre.
Az oktalan szélsőségesezés
politikailag elhibázott. Senki meg nem határozta, mi a szélsőség. Nemcsak a
tudományos, a politikai megfogalmazása sem létezik. Ki-ki a saját felfogása
szerint, önkényesen értelmezi, és általában a politikai ellenfelét állítja be
szélsőségesnek. Bár e megállapítást annyiban mégis módosítani kell, hogy e
balfogásra ráerősítve, a legtöbbször jobboldali szélsőségről beszélnek – még a
jobboldalon is – holott e fogalomba besorolható lépéseket inkább az álbaloldal
követi el, ahogy tette az áprilisi országgyűlési választási kampány során és
teszi azóta is.
Politikai melléfogás az is, ha a jellemtelen
álbaloldaliakat lekommunistázzák, hiszen részükre ez még valamiféle bizarr
dicséret is. Ők ugyanis soha nem voltak kommunisták, miért lennének ma azok?
Akik kommunisták voltak és maradtak, a Munkáspártba tömörülnek, s nem jellemzi
őket szélsőség, bár más társadalmi rendszerben képzeli el az ország jövőjét. A
nemzeti oldalhoz nyugodtan odasorolhatjuk az országgyűlési választásokon ötödik
helyet elért Munkáspártot. A kommunistázás ideje már csak azért is lejárt, mert
nem ők akarják a múltat sem végképp eltörölni, hanem a rasszista
zsidó szervezetek és vezetők akarják a mi múltunkat eltörölni és a sajátjukat
tenni a jelenünkké és jövőnkké.
Végtérre azonban, ha pontos meghatározás nem is,
mégiscsak létezik egy nem is annyira hallgatólagos társadalmi véleményösszhang
arról, hogy mi sorolható a szélsőség fogalomkörébe. Közvéleményünk szélsőségnek
tartja a gyilkosságot, a lincselést, az erőszak minden formáját, az ingyenélést,
a lopást, a közművek károsítását, a sikkasztást, a zsarolást, a falusi lakosság
terrorizálását, a hazugságot, a manipulációt, a gyűlöletszítást, a magyar
nemzeti érdekek és értékek lekicsinyelését, nemzeti jelképeink gyalázást, a
hazaárulást, az idegen szándékok érvényesítését a sajátjaink rovására, s
különösen azt, hogy a rendszerváltást követően mindez megsokszorozódott.
Vitathatatlan, hogy Magyarországon a legelítélendőbb
szélsőség a magyarellenesség. Nos, a leszélsőségezett személyek és szervezetek,
köztük mindenekelőtt a Jobbik, éppen e jelenségek ellen hirdetnek
politikai harcot, ezért átlátszó, visszatetsző, sőt káros azok szándéka,
akik mégis e pártot próbálják szélsőségesnek beállítani. Főleg politikusok
járnak el így – meghökkentő, hogy kormány- és ellenzéki oldalról egyaránt – de
tapasztalhattuk egyházi részről is. Az érthetetlenül egyházzá emelt Hit
Gyülekezetében Istenhez imádkoztak, hogy űzze ki a Jobbikot az Országgyűlésből.
Szívszorító és egyben szánalomkeltő, hogy egyes vallási főméltóságok sokértelmű
húsvéti beszédeiben is csak a Jobbik elátkozása volt világos és érthető.
Hogy tudnak nyugodtan aludni a magukat politikusnak
tartó egyének, egyházi vezetők, akik nagy átéléssel világraszóló botrányt
rendeznek, s a törvény teljes szigorával fenyegetnek, ha valaki odamondogat egy
közismert rasszistának, vagy neki nem tetsző politikusnak, ám egy szavuk
sincs, amikor vidéken sorozatban ölnek meg magyar embereket. Őértük miért
nem szól a harang? Ne pártoljuk a társadalomellenes, kulturálatlan eljárásokat,
a sértegetéseket, de az elkülönülő kisebbségek és másságok igényeinek
túldimenzionálása elvonja a figyelmet a legsúlyosabb problémákról. Ez lenne a
sokat emlegetett egyenlő mérce, vagy a demokrácia? A hisztériakeltő politikusok
a gyilkosságok ellen miért nem szólalnak meg? Csak az értékes ember, akit az
utcán inzultálnak, akit megölnek az nem? Erre bátran követelhetjük a
választ!
A
szélsőségesezők ráadásul úgy tesznek – bár talán önmaguk sem hiszik, csak
próbálják elhitetni a közvéleménnyel – mintha e minősítés kimondásával meg is
oldódna a kérdés, az ellenfél meg van semmisítve. Azonban a célzatos, hamis
minősítések önmagukban az égvilágon semmit meg nem oldanak, csak elmismásolják,
s ezzel növelik a bajt. Károsak is, mert csak azt érik el, hogy a közvélemény ne
lásson világosan e kérdésben. Mi több, ha a hazai és a külső nemzetellenes erők
elérnék a Jobbik betiltását, vagy akárcsak ellehetetlenítését, az nemzeti
tragédiát jelentene, mert – jó, ha idejében tudják mindazok, akiket illet és
érinthet – a Jobbik után csak idő kérdése lenne a Fidesz-KDNP
ellehetetlenítése is.
Senki ne áltassa magát, az erre irányuló iparkodás
nagyüzemi szinten folyik is. A tény, hogy a két jobboldali párt ma még
kibékíthetetlennek látszó ellenzékben áll egymással szemben, már ennek az
„eredménye”. Tagadhatatlanul vannak közöttük jelentős eltérések fontos politikai
kérdésekben (egyértelmű magyar radikalizmus, vagy sokesélyes polgári középút),
ám mégsem lenne lehetetlen egy modus operandi kimunkálása. De még erre utaló
szándék sem látszik. Egyik oldalról sem. Pedig át kellene ültetni a gyakorlatba
azt az inkább csak hangoztatott igazságot, hogy a párt nem cél, hanem eszköz. Ha
politikai szövetséget nem is kötnek, nem elítélgetniük, hanem tűrniük, s
megérteniük kellene egymást. Szövetségest kellene egymásban látni, hiszen
tagadhatatlan, hogy potenciálisan azok. Közismerten mindkét párt
programjában szerepel a rezsicsökkentés, a bankadó, a kettős állampolgárság, a
sokoldalú nemzetközi gazdasági kapcsolatok kiépítése, amelyek megvalósulóban is
vannak. Azt is összhangban látják, hogy az EU egyre európaiatlanabb irányban
halad. Együttműködésük a közös nemzeti céljaink gyorsabb és könnyebb elérését
eredményezhetné hazai és nemzetközi téren egyaránt. Ezért párbeszédet kellene
kialakítani, nem pedig egymás ellehetetlenítésére törekedni. Mivel a Jobbik
törekvései ugyancsak széles társadalmi támogatottsággal rendelkeznek, ami
várhatóan növekedni is fog, ez nem ajánlatos eljárás azokkal a társadalmi
erőkkel szemben sem, amelyek nemcsak elítélendőt, de kifogásolnivalót sem
találnak a Jobbik álláspontjában.
Mindebben nincs semmi újdonság, s fel sem tételezhető,
hogy komoly politikusok ne lennének a tudatában. Akik azonban ezek ismeretében
mégis szélsőségesnek minősítik a Jobbikot, sőt az utóbbi hetekben már
„nemzetbiztonsági kockázatnak” is, bármennyire is tiszteljük őket egyéb
tetteikért, bizony elcsodálkozunk e véleményükön, mert nyilvánvalóan
történelmietlen és perspektívátlan. Tanúsítja ezt, hogy a Jobbik, a számára
rendkívül kedvezőtlen körülmények ellenére is (a kormánypártok és a baloldali
ellenzékiek jóformán nagykoalíciós összhangban kampányoltak ellene, sőt a
választások után Szanyi Tibor fel is ajánlotta a Fidesznek, fogjanak össze a
Jobbik kiszorítására) számottevően növelte a szavazói számát. Beszédesen
bizonyítja, hogy a magyarságukat helyesen értelmezők nem tekintik szélsőségnek,
ha valaki Magyarországon magyarként kíván élni, a magyar érdekekért és
értékekért akar dolgozni és küzdeni, s szembeszáll a magyarellenes
törekvésekkel.
Ugyanakkor látni kell, hogy ez kétoldalú kérdés, a
kialakult helyzetért nem csak az egyik oldal felelős, s az együttműködésre
mindkét oldal részéről törekedni kell, a gesztusoknak tisztességeseknek,
kölcsönösöknek, s főleg kitartóaknak kell lenniük.
A
szélsőségesezők mindkét oldalon levonhatnák már a következtetéseket, legalábbis
sejthetnék, hogy törekvésük nemcsak politikailag hibás és megtévesztő – s ezért
igen-igen kártékony – hanem a józanész szerint éppen ez maga a megtestesült
szélsőség erkölcsi és politikai vonatkozásban egyaránt. Merthogy akár
akarják, akár nem, gyengíti a nemzeti oldalt, szervesen illeszkedik a globális
háttérhatalomnak a nemzeti államok elleni harcába. Kategorikusnak tűnhet, de
látni kell, aki ma a nemzeti oldal együttműködését akadályozza, végső soron a
nemzet egységesülésének útjába áll.
A
nemzet azonban látja, hogy a neoliberális és rasszista álbaloldaltól mit várhat,
ezért a megismételt kétharmad nem véletlen. A Jobbik előretörése pedig azt is
jelzi, nagyobb léptekkel szeretne haladni, mint ahogy eddig haladt, de megérti,
hogy nem lehet fejjel a falnak menni. Ám a szélsőségesező, a lejtőn lefelé
irányuló lépéseket senkitől nem fogadja el, még ha egy darabig kétkedő
megértéssel kezeli is. A szélsőségesezés ugyanis nem csak a kétharmadból, a
nemzetből is kizár sokakat és ideológiát kér számon rajtuk. A jó
politikus pedig – ha államférfivá szeretné kinőni magát – ügyeket intéz el,
helyzeteket old meg, túllép az ideológián; kizárólag a megingathatatlan
hazaszeretet vezérli.
Az elbizakodottság
és a túlzó kijelentések csapdája
Az
újabb kétharmados győzelmi mámor közepette hangoztatni halljuk, hogy mi vagyunk
„Európa legegységesebb nemzete”. Az állítás igaz, ha a hazai és a külföldi
szavazók, azaz a nemzeti oldal szemszögéből nézzük. Az egész nemzetre azonban
nem vonatkoztatható. Nemcsak azért, mert a trianoni szabadkőműves összeesküvés
nemzetünket nyolcfelé vágta, hanem gondoljunk csak a választási kampányra. A
nemzetietlen oldal pártjai, pártocskái fröcsögő gyűlölettel támadták a
kormánypártokat, emberi mivoltában sértegették a miniszterelnököt (Elismerés
illeti, hogy megőrizte miniszterelnöki és emberi méltóságát; nem süllyedt le az
ő színvonaltalanságukra), még izraeli kampányfőnököt is importáltak, aki
kimondottan gyűlöletkampányt folytatott. (Ennek a nemzetbiztonsági vonatkozásait
még azok a kormánytényezők sem vizsgálták, sőt fel sem vetették, akiknek ez a
kifejezett kötelezettsége!) Emlékezzünk Mesterházy, Bajnai és Gyurcsány
modortalanságára, szoborgyalázására, szinte már beteges tetteikre és
kijelentéseikre vagy akár Schiffer hozzájuk képest mesterkélt kulturáltsággal
előadott SZDSZ-es sandaságára, a megélhetési, a mindenre kész pillanatfigurákról
nem is beszélve. S láthatjuk, a választás után is folytatják ugyanazt.
Összhangban, sőt talán még erőteljesebben is. Ők, bár a nemzet részei, már nem
politikai ellenfelek, hanem ellenségek, akiktől mintha a polgárháború gondolata
sem lenne idegen, hogy megállítsák tudatosabb nemzetté válásunk beindult
folyamatát.
A
politikában nem túl járatosnak tűnő Mesterházy több millió magyar ember
tisztességébe gázolt bele, amikor a szokásoktól eltérően nemcsak nem gratulált a
győztesnek, hanem durcásan be is jelentette, hogy nem gratulál. Nem gratulált a
Jobbiknak sem (Szerinte a Jobbik erősödésével „Magyarország vesztett”.
Szárnysegéde, Szanyi Tibor pedig a Jobbik szavazóit „intellektuálisan
elmaradottnak nevezte”, ami előrevetíti, hogy Brüsszelben a nyugdíjba vonuló
Cohn-Bendit utódlása megoldott). Ám mindennél intőbb jel, hogy gratulált az
LMP-nek, amely bármennyire is igyekszik tagadni, és zöldpárttá
átbábozódásával leplezni, a rendszerváltás utáni legkártékonyabb politikai
alakulat, az SZDSZ (egyik) utódpártja! Az LMP-nek a hazai és a külföldi
rasszista zsidó vezetők által remélt küldetése éppen az lett volna, hogy
megakadályozza a Fidesz kétharmadát, ami majdnem sikerült. Mesterházy azt is
közölte, „olyan, hogy rendpárti MSZP, nincs és nem is lesz”. Szükségtelen volt,
hiszen eddig is tudtuk. Olyannyira nem rendpárti, hogy a saját rendezvényeit is
az izraeli érdekeltségű In-Kal biztosítja. E példák bizonyítják, az
álszocialista-neoliberális-rasszista vérszövetség ma is él és irányultsága
nemzetellenes. Nem választási ellenfélként folytattak politikai kampányt, hanem
ellenségként hadjáratot a nemzeti elkötelezettségű, vagy az afelé húzó pártok
ellen. Tudatosan akadályozzák a nagyrészt még általuk okozott társadalmi és
gazdasági problémák megoldását is, ami kifejezetten nemzetellenes tett.
A
nemzeti egység elleni hadjáratukban szövetségeseik a magyarellenes rasszista
vonalra helyezkedett zsidó szervezetek és vezetők is, akik a választási kampány
kellős közepén, önmagukat egyenrangú félnek képzelve, ultimátumot adtak a
kormánynak, s ma is kifejezetten romboló tevékenységet folytatnak. Méltatlan
állampolgárként viselkednek, értésre adják, ők, a miniszterelnök gesztusnak
felfogható többszöri kijelentésével és hozzájuk intézett üzenetével ellentétben,
nem a magyar nemzet részei, hanem mindenki fölé emelkednek. Tőlük nem is
hallunk ilyesfajta kijelentéseket, azaz nem igazolják vissza a miniszterelnök
vélekedését, ellenkezőleg, évtizedek óta naponta látjuk és halljuk elkülönülő,
sőt félreérthetetlen magyarellenes megnyilvánulásaikat. Legutóbb, a választások
kapcsán, az Európai Zsidó Kongresszus elnöke, Moshe Kantor is közölte velünk,
hogy április 6 "Magyarország sötét napja" volt. Népünk méltósága megköveteli,
hogy politikusaink egyoldalúan ne erősködjenek tovább, hanem várják ki, amíg ők
mondják, hogy a magyar nemzet részei. Amíg ők nem így látják, addig mi sem
lássuk másképpen; elvégre ők a betelepülők és mi vagyunk az őslakosok. Az
egyszerű emberek ezt tudják, s nem ártana, ha a politológusok és a politikusok
is így fognák fel.
Hol
van hát itt a legegységesebb nemzet? Sajnos, inkább talán ellenkezőleg! Még azt
is kevesen mernék állítani, hogy jelenleg egységesebbek vagyunk, mint, például,
a szocializmus legsikeresebbnek tartott éveiben voltunk. A lakosság mai
összetétele mellett, különösen a folytatódó, de az előlünk felelőtlenül
eltitkolt, nemzetbiztonsági veszélyt jelentő zsidó betelepülést látva, nem is
tűnik lehetségesnek a nemzeti egység megteremtése. Egyébként a teljes nemzeti
egység lehetetlen és nem is kívánatos. Az egypártrendszerre emlékeztetne.
A magyar nemzeti többségi akarat megteremtése
azonban lehetséges és szükséges. E szempontból a legegységesebb
jelző rá is illik a kétharmadra, s politikai horderővel bír a kettős
állampolgárság intézményének bevezetése, valamint az a döntés, hogy a
választásokon a külhoni magyarok is szavazhatnak.
Hallunk olyasmit is, hogy a legiparosodottabb ország,
ipari, termelési központ, versenyképesek, sőt éllovasok leszünk, vagy már
vagyunk is a térségben, elérjük, sőt meghaladjuk az EU átlagot. A mai
magyarországi ipar azonban nem magyar ipar. Értékelendő a negyvennégy stratégiai
megállapodás a nagy multinacionális cégekkel, csakhogy nekik nemcsak az a
szépséghibájuk, hogy indokolatlanul óriási indulási segítséget kapnak, s nem
állandó, és nem szerves részei a magyar gazdaságnak, hanem a stratégiai céljuk a
rendszerváltás után kialakult gyarmati gazdasági szerkezet, a munkások és az
ország kizsákmányolása. Nem véletlenek a sokasodó panaszok az embertelen
eljárásaikra, a szakszervezetek tiltására, sőt még az EU-ban is fennen hirdetett
normák megsértésre. Nem is a kormánynak kellene velük szerződnie – hiszen így
minden panasz, esetleges per, stb. az ő nyakába zúdul – hanem valamely magyar
gazdasági partnernek, de arról éppen ők gondoskodnak, hogy ilyen ne is jöhessen
létre. Az igazi nagy kérdés tehát a magyar – a valóban magyar – kis- és
középvállalatok és nagyvállalatok élettérhez juttatása. Velük nem kell
stratégiai szerződést sem kötni, hiszen a támogatásuk magától értetődő
kormányzati kötelezettség, mégis mintha kisebb hangsúly esne rá. Pedig ha az EU
által ránk kényszerített kiszolgáló szerep állandósul, akkor nemhogy nem érjük
utol a nyugat-európai országokat, hanem a lemaradásunk tovább növekszik, ahogy
történik is.
Nem
lehet tagadni, rokonszenvesek az említett jelszavak; jó is lenne, ha
megvalósulnának. Ezen dolgozni is kell. A rokonszenves, ám esetleg alaptalannak
bizonyuló siker-propaganda azonban visszaüthet. Dolgozzunk rajta, hogy tényleg
„legek” legyünk, közvéleményünk nyugtázza, s főleg a közember számára legyen
érzékelhető, külföldi partnereink jelentsék ki rólunk, de ne mi hangoztassuk
akkor sem, ha látunk rá valós lehetőséget és egyes vonatkozásokban a
megállapítás tényleg közelíthet a valósághoz.
Ide
sorolhatók azok a kijelentések is, amelyek szerint rend van az országban. Nem
szabad ilyet állítani; egyeseket csak megmosolyogtat, de sokakat felháborít,
tekintélyveszteséggel jár, szavazatokat rabol. Ennyi gyilkosság, lopás,
rendbontás, önkényeskedés, hazugság, uszítás ritkán volt az országban, mert a
rendőrség ritkán volt ennyire tehetetlen helyzetben.
De
idézhetjük, sőt mert parancsolóan cáfolandó, idézni kell azt a magyar részről
Auschwitzben elhangzott állítást is, hogy Auschwitz Magyarország legnagyobb
temetője. Már önmagában az is kérdéses, hogy egyáltalán szükség van-e ilyen
„legnek” a megállapítására. Ám ha már valaki erre adja a fejét, akkor
mindenekelőtt Trianonra kellene gondolnia. De Muhi-puszta, Mohács, Don-kanyar,
Szolyva, sőt akár a Gulág is indokoltabb lehetne. Vagy a Dózsa-felkelés
leverése, aminek éppen most ünnepeljük a félévezredes évfordulóját.
(„Ünnepeljük”? Az antiszemitázó és holokausztozó nyilatkozóknak eszébe
sem jut! Minek is, hiszen ez magyar esemény!) De semmiképpen nem
Auschwitz, mert sem földrajzi, sem történelmi, sem érzelmi szempontból nem az. A
magyar nép nem érzi annak. Különösen nem az azóta született generációk sora.
Pedig ebben az évben az antiszemitizmus már az érettségi tételek között is
szerepel. Párját ritkító szolgalelkűség és egyben durva szellemi terror az
ártatlan magyar gyermekek ellen. Kik és miért akarják félrevezetni, nemzetidegen
szellemben nevelni az ifjúságot? Mi, vagy ki kényszeríti egyes vezető
politikusainkat arra, hogy idegenek előtti hasonló hízelkedésekkel feledtessék
az egyébként elismert érdemeiket? Arra kellene figyelniük, hogy már
megszámlálhatatlan holokauszt emlékhely van az országban és továbbiakat
terveznek, s a holokausztra már szinte kötelező naponta emlékezni. A kötelező
pedig jogos ellenállást szül és szüljön is, különösen azt látva, hogy a
legnagyobb magyar tragédiának, Trianonnak pedig nincs egy méltó központi
emlékhelye, és a magyar politikai közéletben alig-alig kerül említésre.
Nem erről kellene gondoskodni, mintsem olyan idegen uralmi szándékoknak elébe
menni, amelyek nem férnek össze a kétharmaddal?
Mindenki tudja, hogy a történelem nem a holokauszttal,
de nem is a kétharmaddal kezdődött. A nép minden rendszerben tette a dolgát,
fenntartotta és gyarapította az országot, azokkal együtt, akik méltatlanul
viselkedtek. Ilyenek mindig akadtak; a szocializmusban az egyre szaporodó
„partizánok és ellenállók”, ma pedig az ugyancsak egyre szaporodó holokauszt
túlélők. E szaporodás nem valami biológiai csoda, hanem a nevezettek
gátlástalanságának és a hatóságaink sokba kerülő elnézésének a következménye. A
nép mégis teszi a dolgát ma is, mert – egyes vezetőitől és a bámulatosan
szaporodó tollasodóktól eltérően – tudja, hogy ez az egyetlen helyes út. Ezért a
vezetőkké választottaknak kötelező az össznemzeti szent szándékoknak, érzéseknek
és tapasztalatoknak a követése, s a teljes nemzeti szellemi kapacitás
megismerése, feltérképezése és felhasználása az ország javára. Történelmünk és
jelenünk helyes ismerete és értékelése nemcsak parancsoló követelmény, hanem
feltétlenül szükséges a politikai tisztánlátáshoz, megkönnyíti a már az első
Fidesz-kormánytól kezdve napirenden lévő, társadalmunk türelmét igencsak próbára
tevő, halaszthatatlan megoldást követelő említett problémák fájdalommentes
kezelését, s hogy minden csapdát elkerülhessünk.
A
rendszerváltás utáni tapasztalatok alapján, a csapdák elkerüléséhez a társadalom
elvárja az új kormánytól mindenekelőtt a szegénység elleni küzdelem
érzékelhetőbb növelését, az igények szociálisan érzékenyebb, a végzett munkán
alapuló, azaz igazságosabb kielégítését. Ha csak egyetlen magyar nem
részesülhet kellő egészségügyi ellátásban azért, mert újabb milliárdokat
áldoznak az egymástól már el sem férő holokauszt emlékhelyekre,
megbocsáthatatlan bűn akárki, akármely kormányszerv is követi
el.
Parancsoló a föld és a vízkincs határozottabb védelme
és igazságosabb belső elosztása. Akárhogy is nézzük, a Jobbiknak a földkérdésben
kifejtett álláspontjában sok igazság van. E kérdésben kellene ugyanolyan kemény
– sőt még annál is határozottabb – kiállás, mint ahogy azt a fontos, de ilyen
horderejű nemzetpolitikai jelentőséggel mégsem bíró pálinkafőzés, vagy az akácfa
ügyeiben tettük. A napnál is világosabb, ahogy a múltban, úgy a jövőben is a
mezőgazdaságban érhetjük el azokat a "leg"-eket, amelyeket, idegen akaratnak
engedelmeskedve, ma a számunkra kevésbé versenyképes területeken kell
reménytelenül üldöznünk. Mindenkinek tudnia kell, végzetes lehet, ha a föld nem
marad a magyarok tulajdonában és birtokában. Ha kelletlenül is, de egyet kell
érteni azokkal a véleményekkel, hogy a földkérdés nincs megnyugtatóan
rendezve.
A
közbiztonság sokkal érzékelhetőbb növelése sem várathat magára. Ha a cigányság
antiszociális elemeivel szemben a rendőrség és az igazságügyi szervek továbbra
sem lépnek fel határozottan, a helyzet csak rosszabbodni fog, aminek sokféle és
tragikus következményei lehetnek. Hiába állít bárki mást, a vidék a cigány
terrortól szenved, a főváros a zsidó rasszizmustól. Egyértelműbb törvényi
változtatások kellenek, amelyek kifejezetten az áldozatot oltalmazzák, nem pedig
az elkövetők számára rejtenek kiskapukat, s jobban védik a bűnözők jogait, mint
az áldozatokat, akiknek inkább csak a kezüket megkötő kötelezettségeket írnak
elő. Ha az emberek nem érzik magukénak a törvényeket és az intézményeket, a
demokrácia számukra kiüresedik. Könnyű belátni, hogy ennek a következményei
beláthatatlanok.
Elkerülhetetlen a megélhetési pártoknak nyújtott
támogatások megszüntetése akár a választási törvény módosításával is. Nem tűnik
etikusnak, s csak látszólag demokratikus az a lehetőség, hogy egy szavazó több
jelöltre is tehet ajánlást, sem az, hogy a szavazókat szállítani lehet a
szavazásra. (Vona Gábor győzelmét csak így tudták megakadályozni, de lehet, hogy
ezzel többet vesztettek, mint nyertek). Bár a világban kevés példa van rá, el
lehetne gondolkodni azon a javaslaton is, hogy a választók kezdeményezhessék a
képviselők visszahívását. A visszahívhatóság igazán demokratikus intézmény
lehetne. Éreztetné az emberekkel, hogy alakítói a saját sorsuknak. A jelek
szerint azonban ettől többen tartanak, mint gondolnánk, s félő, hogy jó
okkal.
Az
elszámoltatás is változatlanul össznemzeti igény, alapvető gazdasági és erkölcsi
követelmény. Ezért vált választási ígéretté 2010-ben, de szinte semmi nem
valósult meg belőle. Ez még ma is magyarázatot igénylő nagy kérdőjel, hiszen a
kétharmad birtokában teljesíteni kellett volna e választási ígéretet. A
nemzetellenes bűn nem évülhet el, s a tétlenség itt is a közvélemény által
feszegetett kérdések jogosságát bizonyítja.
Aggodalmat keltő csapdák tátongnak a Külügyminisztérium
vezetői által folytatott külpolitika előtt is. Minden alkalmat megragadtak
Izrael érdekeinek szenvedélyes védelmezésére, magyar nemzeti érdeknek
nyilvánították több szomszédos ország érdekeit, más kérdésekben pedig elég
ritkán találták el, hogy mi a magyar érdek. De ez megér majd egy külön misét.
Jellemzőül most elég idézni, hogy legutóbb a Magyar Külügyi Intézet pályázatot
hirdetett középiskolások számára, de még véletlenül sem külpolitikai témában,
hanem "Az antiszemitizmus nem fér össze az emberséggel" címmel. A győzteseknek
járó jutalom - utazás Auschwitzba.
A
további választói bizalmat csak az egyenes beszéd biztosítja. Most elég volt
annak közlése, hogy „Folytatjuk”, de intő példa, hogy a kidolgozott programot
szintén nem hirdető „baloldalnak” nem volt elég a „Kormányváltás” jelszava. A
Jobbik előretöréséhez, s ahhoz, hogy egyedül ez a párt növelte választói számát,
az is hozzájárult, hogy egyedül neki volt közzétett átfogó, részletesen
kidolgozott (több mint nyolcvanoldalas) választási programja, és van ugyancsak
publikált világos EU-programja.
Mindezen elvárások megvalósításának egyik helyes és
hatékonyabbá válható módszere, a csapdák elkerülésének útja lehet a Fidesz-KDNP
által bevezetett nemzeti konzultáció. Eddig ugyan főleg olyan kérdésekre
szorítkozott, amelyekre nyilvánvalóan igen volt a válasz, de az MSZP-SZDSZ
koalíció még ilyeneket sem tett fel nekünk. A nemzeti konzultáció intézményes
állandósítása, főleg az említett érzékeny kérdésekre kiterjesztése még
inkább megerősítené a kormány helyzetét, biztonságosabbá, népszerűbbé és
hatékonyabbá tehetné a kormányzást. Egyben biztosítaná, hogy ne az emberellenes
új világrend előíratlan, de kegyetlen szabályai, hanem a nép, az ország érdeke
legyen az irányelv mindazok számára, akiket beválasztottunk az Országgyűlésbe.
Ez pedig csak úgy lehetséges, ha minél több ember kapcsolódik be a politikai
vonal kialakításába.
A magyarság érdekében nemcsak tenni kell tehát,
hanem sokmindent jóvá is kell tenni!
Az antiszemitázás
csapdája
Csak aki nem
akarja, az nem látja, hogy a rendszerváltást követően felgyorsult az ország
elzsidósítása, aminek egyre agresszívebb példáival mind több területen naponta
találkozhatunk. Ezek felsorolása nem tárgya a jelen írásnak, de a jelenség
elemzése kikerülhetetlen. Senki nem tilthatja, hogy lássuk a tényeket, bemérjük
az irányultságukat és levonjuk a következtetéseket.
Mára a nemzetközi zsidó szervezetek egymást érő
politikai értekezleteinek, s vallási összejöveteleinek a székhelyévé váltunk.
Nemcsak Budapest, hanem sok vidéki helyszín is. Tudjuk, mi ennek a célja, azt is
sejtjük, kik engedélyezik (sőt ösztönzik), de nem értjük, milyen jogon, és miért
nem látják (ha tényleg nem látnák) a veszélyeit. A kulturális, színházi-zenei
élet eluralásától, a zsidó emlékhelyek számlálatlan létesítésétől, a zsidó
ünnepek országos eseménnyé tupírozásától, utcák átnevezésén keresztül a
mindennapossá vált holokauszt megemlékezésekig, menetek szervezéséig zsidó
vonatkozású események tucatjai uralják közéletünket, mindennapjainkat. A
holokauszt már olyan „vörös farokká” vált, amelyet mindig és mindennel
összefüggésbe hoznak, s lenézik, lekezelik, elítélik mindazokat, akik nem a
holokauszttal kelnek és fekszenek. Mintha már nem is Magyarország volnánk, hanem
a második, a jövendő Izrael. Ez már szellemi polgárháború, amely nagyon is jól
látszó anyagi célokat követ. A rasszista zsidó szervezetek és vezetők,
kormányszerveink gyámoltalanságával és engedékenységével, sőt nemegyszer
indokolatlan támogatásával élve, és visszaélve, minket rekesztenek ki a
közéletből, elzárnak a szociális lehetőségektől, kiutálnak a politikai és a
kulturális életből. Háttérbe szorítják, sőt megakadályozzák a magyar
törekvéseket, szellemileg folyamatosan lefegyvereznek bennünket, gúnyolódnak a
magyar történelmi jelképeken és személyiségeken, sőt tiltják, hogy
megemlékezzünk róluk, szobrot állítsunk nekik, vagy utcát nevezzünk el róluk.
Mi
a mieinkről a saját hazánkban!?
Megbocsáthatatlan, hogy egyes kormányszerveink
rendre az ő akaratuk előtt hajolnak meg. Rögtön a választások
után ezért tehették meg, hogy nem akárhol, hanem a Március 15. téren, ahol
magyar ereklyeként áll Petőfi szobra, aki mellett senki másnak nincs helye, a
magyarok kollektív bűnösségére utaló felhangok mellett felállították az „Élet
menete” szobrát. Mindenhová befurakodnak, azt akarják, hogy még a Március 15.
téren se Március 15. jusson eszünkbe, hanem a holokauszt. (Egyébként,
akármennyire elfogulatlanul is próbájuk nézni, e melltartóra emlékeztető
szoborról, amelynek a belsejét számok takarják, csak annak jut eszébe a
holokauszt, akinek mindenről az jut az eszébe). Ráadásul a szobrot, mintha
csak magyar közéleti személyiség lenne, az izraeli nagykövet avatta fel, aki, ha
nem avat éppen zsidó emlékhelyet, akkor magyar politikusokat és szervezeteket
utasít és von felelősségre. Nemrég még azt is állította, hogy a holokauszt
áldozatait kétszer gyilkolták meg. (Ha a magyar nagykövet Tel-Avivban csak
századennyire próbálna beavatkozni a belügyekbe, már régen kiutasították volna.
Vajon az imamalom szerepét kiválóan játszó magyar Külügyminisztérium vezetői
hová teszik a szemüket?) Mindemellett bemutatták Peresz izraeli elnök vádaskodó
video-üzentét is, aki kijelentette: „Magyarország történetében igen sok dicső
momentum van, de a soá eseményei még mindig szégyenként szennyezik be”.
Ki
engedélyezte mindezt? Vagy a rasszista zsidó szervezetek és vezetők azt tesznek,
vagy tiltanak az országunkban, amit akarnak? Ki kormányozza ezt az országot?
A Mazsihisz, az EMIH, a Tett és Védelem, az izraeli nagykövet, meg az izraeli
elnök? Mi pedig azt hittük, hogy a kétharmaddal magunkat szavaztuk be a
hatalomba?
Senki ne ütközzön meg e számonkérő kérdésen, hanem
lássa be, nem a kérdés durva, hanem a benne tükröződő valóság, ezért
szerveződjön meg már végre a nemzeti számonkérés. A választási ígéretekben
ugyanis soha semmi hasonló nem szerepelt, s a kétharmad nem adta és nem adja
hozzájárulását magyarellenes megnyilvánulások eltűréséhez. Tudja ugyanis,
hogy a jó csak a mesék világában győz a legkilátástalanabb helyzetekben is, ám a
politikában nem elég csak jónak lenni. A jóság a politikában is nagy előny
ugyan, de a győzelemhez önmagában nem elég, különösen, ha évszázados
tapasztalatból tudjuk, hogy gátlástalan, szégyentelen partnerekkel,
szövetségesekkel, vagy ellenfelekkel állunk szemben.
Világos, hogy a rasszista szervezetek mindezzel önmaguk
ellen dolgoznak, de a kormány miért nem válaszol végleges és egyértelmű
határozottsággal még akkor sem, amikor ugyanezek a szereplők többszörös
ultimátumot adnak neki a német megszállás szoborterve kapcsán. Miért nem veszi
észre, hogy egyre nyomasztóbbá válik a magyarellenes numerus clausus a
pénzügyekben, a kultúrában, s különösen a hírközlő eszközökben? Mindeközben a
magyarellenes rasszisták és kiszolgálóik a legpimaszabb módon hazudoznak a
világnak, pl. azt állítva, hogy a Fidesznek médiafölénye van. Csak egy félórára
kell kinyitni a szemünket és a fülünket, s pontosan az ellenkezőjét
állapíthatjuk meg: hatalmas idegen indíttatású, sőt magyarellenes álbaloldali és
neoliberális médiafölény uralja a közéletet. Gyakorlatilag majdnem minden
hírközlő szerv még ma is túlszerepelteti Gyurcsányt, Bajnait, Mesterházyt, az
utóbbi időben különösen Schiffert. Szó se róla, Schiffer ügyesen próbálja
fedezni, hogy az LMP honnan jött és hová tart. De attól, hogy ő maga is
álbaloldalinak minősíti a többi ellenzéki pártot, még ő is lehet álbaloldali,
hiszen lépten-nyomon azt hangoztatja, lehet más a politika. S még róluk
állította a Népszava (2014-05-08) a bőszhangú „Harcra fel!” című cikkében, hogy
a Fidesz „információs karanténba” zárta őket. Nagyon is nyugtalanító, hogy ez a
nehezen átlátható színjáték egyre vadabbul folytatódik a választások után is,
még a jobboldalinak tartott hírközlő eszközökben is.
A
magyarellenes húrokat pengető Mazsihisz, az EMIH, a Tett és Védelem a rasszista
beállítottságú zsidó politikusokkal egyetemben a méregdrága és szükségtelen
újabb holokauszt emlékhely, a német megszállás emlékműve és a Veritas
Történetkutató Intézet vezetője kapcsán, a választások kellős közepén
ultimátumot adott a kormánynak, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy rontsák az
esélyeit és kedvezőbb feltételeket teremtsenek az álbaloldali-neoliberális
szövetségeseinek. Még olyan hihetetlen fenyegetéssel is éltek, hogy visszaadják
a nekik járó (Valójában, persze, nem járó, hanem kierőszakolt) pénzeket.
Megmosolyogtató e fenyegetés. Történelmi eseményszámba menne, ha ők pénzt
adnának vissza. A legnyugtalanítóbb, hogy teszik mindezt hosszú ideje és
minden következmény nélkül, sőt egyre kedvezőbb helyzetbe manőverezik
magukat. Ennek két alapvető oka van: az ő gátlástalanságuk és hogy egyes
kormányszerveink a rendeltetésükkel ellentétben járnak el.
A
kormányfő mindennek ellenére ismét gesztust tett, és tárgyalt a zsidó
vezetőkkel, ám hiába. A Mazsihisz elnöke ezt követően újfent kifejtette – még a
Hír TV-ben is – hogy a tervezett megszállási emlékmű antiszemitizmust generál,
holott az antiszemitizmust (pontosabban a zsidóellenességet) éppen az ő
eljárásuk generálja. Mivel a szoborterv nem a zsidó rasszizmust követi, szerinte
nem hiteles történelmi szemléletet tükröz. Úgy látja, hogy ez nem zsidó ügy,
hanem az egész társadalom problémája. Ezt ugyan jól látja, de éppen ők szűkítik
le csak zsidó üggyé, amivel nem lehet egyetérteni, hiszen a világháborúban nem
csak zsidó áldozatok voltak. A rasszista zsidók számára nyílván éppen ezért
elfogadhatatlan, mert a magyar áldozatokat is szimbolizálja, ők azonban csak a
sajátjaikat tekintik áldozatnak, s minden más áldozat említését a zsidó
áldozatok kisebbítésének tekintenek. Még azt is közölte fenyegetően, hogy ha az
emlékmű mégis megépül, a zsidók elkerülik a Szabadság teret. (Arra gondolva,
hogy mi minden van még a Szabadság téren, elképzelni sem tudjuk, ez milyen
meglepő következményekkel jár majd rájuk nézve.) Mindez érthetetlen, hiszen
a Mazsihisz március 19-én minden évben megemlékezik Magyarország német
megszállásáról, amire tervezett emlékmű emlékeztetni kíván. Tehát ráadásul még
képmutatással is állunk szemben. Ez is arra utal, hogy a tiltakozóknak, az
ellentétek szítóknak ezzel a hisztériakeltéssel is távolabbi homályos céljai
vannak.
Mit
lehet tenni mindezek után? Az illetékes kormányzati szervek remélhetőleg nem
újabb gesztuson törik a fejüket. Vegyék már észre, a zsidó rögeszme, hogy
nézzünk szembe a múltunkkal, és kérjünk bocsánatot, távlati magyarellenes
célokat követ. Egyébként is mindezt már a kelleténél sokkal többször megtettük.
Horn Gyula itthon is és Izraelben is, kormánytényezők számtalanszor, vagy
nemegyszer Áder János, legutóbb Auschwitzban. Sőt nem egy esetben olyan
piszlicsáré és bizonyítatlan ügyekben, s olyan felhanggal, hogy az már a magyar
nép sértegetését jelentette. Megengedhetetlen, hogy magas politikai szinten ne
tudjanak különbséget tenni a magyar nép képviselete és sértegetése között.
Mindez azonban abszolút semmit nem ér a rasszisták szemében. E tényben
kifejeződő alaptalan zsidó uralmi és felsőbbrendűségi érzés sérti a magyarokat,
mint keresztényeket is. A keresztény tanítás szerint a bocsánatkérést feloldozás
és bűnbocsánat követi. Ők ezt egyetlenegyszer sem tették meg. Ellenkezőleg
évtizedekkel ezelőtt is csak az említett vádjaikat és követeléseiket
hangoztatták és – ha hagyjuk – évtizedek múlva is csak ezt fogják tenni.
Bizonyítják ezt Peresz elnök idézett szavaitól kezdve, a zsidó rasszizmus
megmondóembereinek szerepében tetszelgő Heller Ágnesen és Konrád Györgyön, az
alájuk játszó ATV-n, Heti Hetesen át a Népszabadságig, Népszaváig (Április 28-i
számának fenyegető fő címe: „A soá örök szégyen marad”!), Élet és Irodalomig.
Úgy állítják be, hogy a magyarság kollektíven bűnös, és mindörökre az is marad.
Tudják, hogy nincs igazuk, de nem akarják, és nem fogják lezárni a vádaskodást,
akármit is teszünk, mert ettől remélnek további anyagi és egyéb előnyöket.
Sajnos, kormányzati részről nincs kellő színvonalú leleplezés, sem ellenakció,
sőt néha áldemokratikus, már-már megalázkodó békítő szándékok tapinthatók ki.
Egy ilyen tévedés lehet véletlen is; kettő – tendenciát sejtet; három pedig már
politikai vonal. Nos, nem három, hanem számtalan volt, s évszázados ismétlődésük
vezetett a jelenlegi kritikus helyzethez. Eddig sem volt semmi értelme a
hátrálásnak, a megalázkodásnak, a jövőben pedig tűrhetetlen, mert tragédiákhoz
vezet. Történelmi szükségszerűséggé vált, ezért legfőbb ideje, hogy a kormány
etekintetben is térjen át az egyéb vonatkozásokban sikeresnek bizonyult
unortodox vonalra.
Észre kell vennünk, az elmúlt évek nemzetközi eseményei
bizonyítják, hogy a hírközlés villámgyorssá vált működése következtében a
gyökeres társadalmi változásokat kiváltó kritikus tömeg létszáma mintha
lecsökkent volna. Ezt már mi is érezhettük az SZDSZ-vezérelte 1990-es
taxis-blokád során. Az arab tavasz idején a nyolcvanmilliós Egyiptomban elég
volt néhány tízezer tüntető. Az ukrán eseményeket pedig egy kis külföldről
irányított csoport kezdte el, majd erőteljes ugyancsak külföldi támogatás
mellett elérte a célját. Ahol viszont azonnal és könyörtelenül szembeszálltak a
nyilvánvaló külföldi beavatkozással, mint Algéria és Szíria, ott elmarad az
idegen beavatkozás sikere. Ennek fényében ki ne látná, és ki ne értené, hogy
nálunk milyen játék folyik, s mire megy ki, és hogy mi a
teendő?
Sokan visszaemlékeznek még a Rákosi-korra, s
megerősíthetik, hogy még akkor sem folyt ilyen intenzív magyarellenes felhangú
hisztériakeltés. Antiszemitizmusról szinte szó sem esett, a holokauszt fogalma
pedig még meg sem született. Akik ekkor még nem éltek, vegyék a fáradságot,
nézzék át a sajtót és egyértelműen megbizonyosodhatnak róla. Pedig Rákosiék,
származásuknál fogva, egyértelműen faji politikát folytattak, ahogy teszik ez
mostani utódaik, egyetemben néhány olyan politikussal, akiket erre még a
származásuk sem „kötelez”. Nos, ezekre ne szavazzunk többé és demokratikus
keretek között próbáljunk megszabadulni tőlük. Nem várhatják el, hogy elnézzük
nekik a népfelség megsértését.
Aki
mintha mindezt észre sem veszi, hanem vakon sulykolja, hogy a szélsőséges,
antiszemita megjegyzések elfogadhatatlanok, az éppen a rasszista beállítottságú
cigány- és zsidó vezetőket védelmezi, s alkalmatlan politikusnak, mert nem veszi
észre (Nem venné észre?), hogy az okok helyett az okozatot támadja, s ezzel
súlyosbítja a helyzetet. Akik pedig nem értették meg, s nem is képviselik a
kétharmad szellemét, akármely párthoz tartoznak is, ne legyen helyük
kulcspozíciókban, pláne nem a legmagasabb méltóságok között. Akiket e posztokra
ültettünk, azoknak példamutató, követhető és követendő magyarokként kell
viselkedniük, nem pedig a saját fejük után menni, még kevésbé idegen
rászedésnek, magyarellenes zsarolásnak engedelmeskedni. Minél tovább engednek e
nyomásnak, a helyzet annál végzetesebb lesz a magyarságra nézve. Ezért
nemzetellenes bűnt követ el mindenki, aki szó nélkül megy el a mindennapossá
vált zaklatásaik mellett. Támogassuk a nemzeti oldalt és a hozzájuk közel álló
erőket, de még nekik se nézzük el a kártékony beütéseket. Ez nem magyarázkodás,
vagy vigasztalás, hanem figyelmeztetés, annak megismétlése mellett, hogy a
legfontosabb feladat mégis az, hogy ne hagyjuk csapdába esni őket, s ezzel esély
nyíljon a magyarellenes, neoliberális, hazaáruló álbaloldal visszatérésére a
hatalomba. Ám ehhez a választók és a választottak, a kétharmad a kormány
kölcsönös bizalma szükséges. Az antiszemitázás és holokausztozás – nem
véletlenül - közéjük ver éket, azt célozza, hogy a gondolkodó és látó magyar
hazafiakat megfosszák szólási és beleszólási joguktól.
Harc
Magyarországért
Minden magyar hazafinak látnia kell: a zsidó és cigány
rasszisták és neoliberális kijáróik, a multinacionális vállalatok, az EU, a volt
Kisantant országai harcolnak Magyarországért. Mi miért nem küzdünk érte? Miért
nem követjük a piros-fehér-zöld érzelmeinket, amire a miniszterelnök is felhívta
a figyelmet a beiktatási beszédében?
Legfőbb
ideje, hogy megértsük a helyzetet: nem a világosan kirajzolódott
magyarellenes folyamat kezdetén, hanem feltehetőleg a kulminációs pontja
közelében vagyunk, s innen – ha nem állítjuk le e folyamatot a legnagyobb
határozottsággal, és nem fordulunk vissza – számunkra már csak lefelé vezet az
út! Idegen akarat dolgozik rajta, hogy törődjünk bele sajátmagunk
felszámolásába. Kétség sem férhet hozzá, hogy a nemzeti oldal pártjai ezt
érzékelik. De csak a Jobbik beszél róla nyíltan. Magyar indíttatású választ is
csak ő próbál megfogalmazni, s gyökeres megoldást is csak ő javasol. Tudjuk,
hogy ellenzékben mindezt könnyebb megtenni, mégis többértelműnek véljük a
helyzetet azok esetében, akik ezt szintén látják, szeretnék megoldani, de – azt
sem tagadjuk, hogy nyilván felelős meggondolásból – kimondani sem merik. Ám ez a
kérdés nem oldódik meg anélkül, hogy ki ne mondjuk, és tudatosan ne lássunk
hozzá az emberséges, de radikális rendezéséhez. Anélkül, hogy bárkit
eleve kizárnánk a nemzetből, s annak tudatában és elismerése mellett
végrehajtandó rendezéshez, hogy a célhoz több úton, többféle módszerrel lehet
elérni, s hogy a hazafiság nem csak egyféleképpen fejeződhet ki. Hazafi lehet az
is, aki nem jobbikos, vagy fideszes, úgy hazafi, hogy becsületesen végzi a
munkáját, méltó állampolgár, másképpen magyar, mint a politikus. Amennyiben
azonban velük szemben továbbra is a méltatlan állampolgáraink akarata
érvényesül, s a megoldás beláthatatlan időre elhúzódik, akkor semmi nem oldódik
meg, s magyar tragédia következik be. Ha e kialakult helyzetet néhányan éppen
azok közül nem értik, vagy nem is akarják érteni, akiknek teljes mélységében meg
kellene érteniük, hiszen éppen ennek reményében állítottuk őket felelős
posztokra, akkor keresni kell a módot és a lehetőséget, hogy demokratikus úton,
de a magyar megmaradás ügyében a nemzeti oldal érezhetőbben diktáljon, hiszen
számára nem létezhet ennél fontosabb kérdés. Ez az eljárás átalakíthatja magát a
kétharmadot, de újrateremti a történelemben már létezett egységesebb és
hatékonyabb nemzeti oldalt, s megmenti a nemzetet anélkül, hogy bárkit is
kizárna belőle.