A holokauszt-vallás legújabb kőbe vésett hittétele a következőképpen szól: „A magyar állam nem védte meg saját polgárait 1944-ben”. Ezt a blődséget hajtogatják most a cionisták, valamint a zsoldjukban álló politikusok és értelmiségiek. A dogma kettős tanulságot kíván a fejünkbe sulykolni: az egyik, hogy a „zsidók is a nemzet részei”, a másik pedig, hogy a magyarságot kollektív felelősség terheli „hatszázezer zsidó kiirtásáért”. Természetesen ennek a ránk erőszakolni kívánt újabb holodogmának vajmi kevés köze van a valóságos történelmi eseményekhez.

Vegyük sorba az alapvető történelmi tényeket, és a belőlük levonható logikus következtetéseket:

1. Magyarország kis ország, hadserege a németek katonaságával aligha volt összemérhető. Ezért teljes mértékben reménytelen, öngyilkos vállalkozás lett volna fegyveres erővel szembefordulni a németekkel a zsidók megmentése érdekében.

2. A zsidók magyar állampolgárok voltak, ennek ellenére érdekeik nem estek egybe a magyarokéval. (Ami korábban is világosan megmutatkozott, legfőképpen a Károlyi-féle hatalomátvétel, illetve a Tanácsköztársaság idején.) A zsidók az angolszász-szovjet szövetség győzelmét várták és remélték (hiszen a nemzetközi zsidóság ennek a szövetségnek az összekovácsolója és vezető ereje volt), míg Magyarország csakis akkor bízhatott Trianonban elveszett területei legalább egy részének visszaszerzésében, valamint a bolsevik veszedelem elhárításában, ha a Németország vezette koalíció arat diadalt. (Vagy legalább egy tisztességes megegyezéssel sikerül lezárni a háborút.) A zsidóság deportálására tehát a háború körülményei között végleg elfajuló (bár már korábban is megmutatkozó) érdekellentétek következtében került sor, és tévúton jár az, aki valamiféle érthetetlen fanatizmussal és gyilkos őrülettel magyarázza.

3. Ha a zsidóság vonatkozásában állandóan azt hajtogatják, hogy „nincsen kollektív büntetés”, akkor ugyanezt az alapelvet alkalmaznunk kell a lemészárolt drezdaiak, hamburgiak, nagaszakiak, hirosimaiak, budapestiek, győriek (és persze a bűnössé nyilvánított magyar nemzet egészének) esetében is. Sajnos a háború egész népeket kollektíven büntet, de ez nem valamiféle speciális német vagy magyar „kegyetlenkedés” vagy „fanatizmus” következménye.

4. Azért is képmutatás a magyar hatóságok fejére olvasni a németekkel történő „kollaborálást”, mivel a zsidóság befolyásos vezetői is tárgyaltak és egyezkedtek a hazánkat megszálló németekkel. Ha a zsidók bármiféle cselekedete (legyen az erőszakos, legyen az kollaboráció, vagy bármi) mindig igazolható a „zsidóság érdekével”, akkor a magyarok tetteinek megítélésénél is figyelembe kellene venni a „magyarság érdekeit”.

5. Ha elítéljük a németeket és magyarokat a zsidók deportálásáért, akkor pontosan ugyanazon az erkölcsi alapon kell elítélnünk a szövetségeseket a német, magyar, japán városok polgári lakosságának bombázásáért, a német és magyar lakosság háború után történt kitelepítéséért, az oroszokat az ellenségessé nyilvánított népek tömegeinek munkatáborokba kényszerítéséért, a nők millióinak megerőszakolásáért és az indokolatlan vérengzésekért. (Mint amilyen pl. Katynban történt.).

6. Amennyiben újra és újra hamut kellene szórni a fejünkre azért, mert 1944-ben a „magyar állam nem védte meg a saját polgárait”, akkor miért veszi a nyugati világ a legteljesebb mértékben természetesnek, hogy Izrael másodrangú polgárként bánik saját palesztin lakosságával? Miért nem téma a nyugati világ közbeszédében az a tény, hogy Izrael évtizedek óta nem védi meg saját polgárait?

7. Tekintetbe véve, hogy a mai magyar állam képtelen megvédeni polgárait a harácsoló bankárokkal és a cigánybűnözőkkel szemben, mennyire hitelesek azok a politikusok, akik megsemmisítő ítéletet mondanak a magyar államot a háború körülményei között irányító személyek, sőt az akkor élő magyarok cselekedetei felett?

 Perge Ottó

TISZTELT CÍMZETTEK! 

    Perge Ottó úr 7 pontos cáfolatát  szeretném néhány  gondolattal kiegészíteni,  akceptálva az általa rögzített magyarázatokat. 

    Megítélésem szerint, célszerű lenne  a vádaskodók  ellen keményebben fellépni, és  szükség esetén  nemzetközi bírósághoz fordulni,  a magyarságot sértő, valótlanságokat tartalmazó kijelentéseik  (vádaskodásaik) miatt. 

   Igazolható ugyanis, hogy  hazánkban  voltak a legnagyobb biztonságban a magyar és a külföldről idemenekült  zsidó állampolgárok!  Nálunk vészelték át legtöbben  a nácik  által  gerjesztett és bevezetett,  - minősíthetetlen -   rasszista módszerek  alkalmazását, a szerintük  nem „árja” kategóriába  tartozó (zsidó, cigány, orosz, szerb, stb.,)  emberekkel szemben. 

   A vádaskodók feleljenek azért is, mert - anno dacume -  eltűrték  hazájukban a pogromokat és  a zsidók deportálását!  Vajon a zsidók világtanácsát miért nem  vádolják, hiszen a tagjai figyelmeztették  Horthyt a háborúból való „kiugrási” terv végrehajtásának súlyos  következményeire? Ha Horthy és kormánya nem „manőverezett volna” Hitler  követeléseivel szemben, és  már 1941-ben szembe szállt volna a németekkel, akkor most hány zsidó lenne hazánkban,  és  kik vádolnák most Horthyt?   

   Miért nem vádolják a szövetségeseket a koncentrációs táborok elleni tevékenység elmulasztásával,  valamint a koncentrációs táborokban folyó  likvidálási módszerek  „agyonhallgatásával”? Mert ha  nem tudtak a koncentrációs táborokban folyó szörnyűségekről, akkor a magyarok ez irányú tájékozottságáról sem  szövegelhetnek, hiszen nálunk még a  rádiókészülékeket is be kellett  szolgáltatni a polgármesteri hivatalba,  (mi is beadtuk Kispesten, soha nem kaptuk vissza), tehát kevesebb információval rendelkeztünk, mint az angolok, amerikaiak, kanadaiak vagy a svédek. 

     Tekintettel arra, hogy  a II. világháború befejeztével a németekkel kollaborálók döntő többségét felelősségre vonták, a magyar Népbíróság például futószalagon gyártotta a halálos ítéleteket, ezért érthetetlen, hogy most a vétleneknek és az akkori időben meg sem születetteknek kell fizetni a zsidóknak járó(?) kárpótlást  és nem azoknak, akik  a német hadigépezetet vagy Hitler terveinek végrehajtását segítették, illetve a  népirtási tevékenységük ellen nem tettek semmit!  

  Csupán példaképpen említem meg  a svédeket és  a cseheket. A svédek engedélyezték  átvonulni területükön a Norvégia lerohanásában  résztvevő német csapatokat, és a háború  teljes időtartama alatt szállították a  német hadiipar számára a kitűnő minőségi  svéd  acélárukat, valamint a legkiválóbb  légvédelmi lövegeknek számító Boforsokat (amelyekkel több száz amerikai és angol repülőgépet lőttek le a németek  és velük szövetséges államok légvédelme),  a csehek pedig  szinte a teljes ipari kapacitásukkal a német igények kielégítését szolgálták! 

   Ezt a kérdést  egy más nézőpontból vizsgálva:  a magyar állampolgárok bűnös magatartását (passzivitását) papagáj módon emlegetők, vajon nem tartják magyar állampolgároknak azt a 800 ezer zsidót, akik itt éltek hazánkban?  Ők nem voltak passzívak, illetve közömbösek?  Hány  németet lőttek le vagy vágtak pofon a hazánk (és a hazájuk!!!)  megszállását követően, vagy a  deportálásuk során?  Horthynak köszönhetően az  itthon maradtak és a deportálásból  hazatértek vajon miben  különböztek a  túlerővel megfélemlített nem zsidó magyar állampolgároktól? Csak a kárpótlásra tartanak igényt, a kritikára nem? 

    Bizonyítható az is, hogy az állampolgárok többsége  abban a tudatban volt, hogy  a zsidókat  munkára  viszik Németországba,  ezért nem  lázadt  úgy fel a budapesti gettó, mint a varsói!  Ezt  hallottam én is Kispesten a zsidó iskolatársaimtól, akik  azzal dicsekedtek, hogy Németországban  az ottani jegyrendszer normája alapján dupla  mennyiségű élelmiszert (kenyeret, margarint, húst, lisztet, stb.,) fognak kapni,  mint az itthoni élelmiszerjegyekre, amelyek egy részét, az adott élelmiszer hiánya miatt-, fel sem lehetett használni.  

   Végezetül meg kell említenem, hogy Áder János köztársasági elnökünk is tévesen ítéli meg Horthyt és kormányát, illetve politikájukat, hiszen ismereteit a kádári történészek  anyagaiból merítette, valamint (talán)  dilettáns tanácsadóira hallgatott.  Azért is tényként fogható fel, hogy Áder elnök úrnak nincsen igaza, mert az ellenzék egy szóval sem  kifogásolta a nyilatkozataiban elhangzottakat, hiszen  lényegében ugyanazt  vallja, amit  Rákositól Kádárig, a  botcsinálta történészeink  írtak vagy  hangoztattak. 

  Amennyiben igaz, hogy a kormány jövőre 50%-al megemeli a holokausztért kapott kárpótlás összegét,akkor elvárható az is, hogy a Rákosi és a Kádár érákban kivégzettek hozzátartozói,  vagy a  megkínzottak és  a  börtönre vagy a  magyar  Gulágra ítéltek is részesüljenek hasonló emelésben, mert az azonos veszteséget szenvedők  kárpótlását nem lehet  szelektív módon kezelni. 

    Még egyszer megismételve: a hazugságok (a valótlanságok) terjesztői és a magyarság  sértegetői ellen, -  haladéktalanul fel kell lépni, a jog által biztosított eszközök alkalmazásával, mert immár tűrhetetlen, hogy egyre több dilettáns  kapcsolódik be, a Hazánk lejáratását  szolgáló hisztérikus vádaskodásba, és egymást túllicitálva hallatják hangjukat, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a valós  (hiteles) történelmi tényeket. Ezek a „bátor” vádaskodók szemérmesen hallgatnak Sztalin zsidók elleni tetteiről,  a lengyel tisztek  kivégzéséről vagy a hazánkból málenkij robotra kihurcoltak sorsáról. Kicsiny hazánkat találják a  „leggyengébb láncszemnek”, hogy  valótlanságok tömegét fröcsköljék ránk, mert  úgy érzik, hogy  büntetlenül megtehetik, és ezzel elterelhetik a maguk  vagy a mások által elkövetett bűnökről a figyelmet!                                                                                                     

 Lejegyezte:                         

                             (Prof.  Dr. Bokor Imre)

                                          MJB elnök

Tom Lantos Horthy Miklósról…

…és arról, milyen nagy szerepe volt a budapesti zsidóság nagy részének megmenekülésében.  

Ideje szó szerint idézni Tom Lantost és Montgomery nagykövetet Horthyról és arról, milyen szerepe volt a budapesti zsidók nagy részének megmenekülésében. Lantos képviselő oly mértékben érzett hálát a magyar zsidóság egy részének megmentéséért, hogy Horthy Miklós parancsnokát – és így rajta keresztül a kormányzót – külön méltatta az Egyesült Államok törvényhozásában.Erre 1994. május 26-án került sor, amikor a demokratapárti képviselő ezzel kezdte méltató beszédét:

„Elnök úr, az idén van a magyar holokauszt 50. évfordulója. Azért emelkedek ma szólásra, hogy a magyar holokauszt egyik nagy hősének adózzak. Koszorús Ferencnek, aki saját életét is súlyosan veszélyeztetve több ezer magyar zsidót mentett meg a náci haláltáborokba történő deportálástól. 1944 nyarának viharos idején a szövetséges erők Berlinhez közelítettek, míg Hitler felgyorsította a végső megoldás, a zsidó faj elpusztításának végrehajtását. Sok hősi együtt érző és emberséges tettet hajtottak végre abban az időben. El szeretném mondani Koszorús Ferenc ezredes történetét, ami az akkori idők bátor tettei közül az egyik leginkább figyelemre méltó.

1944 júniusában a nácik Európa zsidó lakosságának legnagyobb részét bezárták és likvidálták. Budapesten, Magyarország fővárosában mintegy negyed millió zsidó maradt élve. Budapest még mindig a magyar rendőrség irányítása alatt állt. A nácik úgy vélték, hogy ez az erő nem elég kegyetlen és brutális ahhoz, hogy Budapest jelentős, még élő zsidó lakosságának teljes elpusztítását megfelelően el tudja végezni.

Koszorús Ferenc a magyar hadsereg ezredese volt és alá tartozott a Budapesten és körülötte állomásozó első magyar páncélos hadosztály. Megtudta, hogy Baky László államtitkár,  a hadseregen kívül valamennyi biztonsági erő vezetője államcsínyt akart végrehajtani, hogy a náciknak teljes mértékben lojális rendőri erővel váltsa fel. Ők azután gondoskodtak volna róla, hogy Magyarországot megtisztítsák az összes, még életben maradt zsidótól.” (…)

Felmérve a helyzetet, Koszorús ezredes tanácskozott a kormányzóval és megkezdte az előkészületeket Baky és csendőri zászlóaljainak megállítására. 1944. július 5-én 11:30-kor Koszorús ezredes az első páncélos hadosztály egységeit Budapest stratégiai pontjaira parancsolta, lezárva a városba vezető valamennyi Budapest stratégiai pontjaira parancsolta, lezárva a városba vezető valamennyi utat. 1944. július 6-án 7 órakor már valamennyi egység a helyén volt és Koszorús ezredes tájékoztatta Bakyt, hogyha csendőrsége nem távozik, és nem oszlik fel, megsemmisítik őket. 1944. július 7-én Baky kapitulált és kiürítette erőit.

Koszorús ezredes páratlan tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel akadályozta meg a zsidók elhurcolását. Ennek a rendkívüli bátor erőfeszítésnek eredményeként – amire egy különlegesen ingatag helyzetben került sor, nagy kockázat vállalása mellett – Budapestnek a nácik által történő későbbi átvételét 3 és fél hónappal késleltették. Ez a rés több ezer zsidónak tette lehetővé, hogy Budapesten biztonságot találjon és így megmenekültek a biztos kivégzés elől. Lehetővé tette a híres Raoul Wallenbergnek – aki 1944. július 9-én érkezett Budapestre –, hogy sikeres és hatékony mentő küldetését teljesítse. 1944 októberében, miután a németek elfoglalták Budapestet, Koszorús ezredes bujkálni kényszerült, mert ellenkező esetben a Gestapo feltétlenül kivégezte volna.”

Kommentár:Tom Lantos az amerikai törvényhozásban 1994-ben méltatta Horthyt és Koszorús ezredest, Budapesten meg gyalázzák. Tom Lantosról Budapesten intézet van elnevezve. Hivatalos honlapján található életrajza szerint Lantos már fiatalon a demokrácia ügyéért harcolt, Magyarország 1944-es német megszállása idején tizenévesként antifasiszta, a második világháború után pedig antikommunista diákmozgalmakban vett részt. 1947-től az Egyesült Államokban élt, ahol felsőfokú tanulmányokat folytatott a Washingtoni Egyetemen, illetve a kaliforniai Berkeley Egyetemen, ahol 1953-ban PhD-fokozatot szerzett. Mielőtt képviselő lett, volt egyetemi közgazdaságtan-professzor, üzleti tanácsadó magántársaságoknál, külpolitikai elemző egy televízió-társaságnál, majd a szenátus gazdaság-, illetve külpolitikai tanácsadója. Véleményére illene odafigyelni még Rogán Antalnak és Steiner Pálnak is, és természetesen az ellene fenekedőknek is.

Horthy Miklóst a második világháborút követő, illetve lezáró nürnbergi perben tanúként hallgatták meg, és nem vádlottként. Az amerikaiak és az angolok a második világháború vége előtt nem sokkal szétbombázták Drezdát, Hamburgot és más német városokat, de egyetlen bombát sem dobtak azokra a vasúti sínekre, amelyeken még robogtak befelé a munkatáborokba a zsidókat szállító vonatok.

Ezért Horthy Miklós a felelős, és ahogy azt a jelenlegi kormány állítja, a magyar kormány és a ma élő magyar társadalom! Véget kellene vetni a vircsaftnak, és a múltat ki kell végre beszélni, és NORMÁLISAN lezárni. Erre nem megoldás egymás mocskolása.

A fentiekhez szerkesztőségünk több tekintetben is pontosítást, illetve kiegészítést eszközölni tart szükségesnek:

Simon Peresz hagymázas képzelgései kifejezetten 1945 elejére vonatkoznak, miközben a reakciók több, mint fél évvel korábbi eseményekről szólnak.

Ez a Dunába lövés - csak mert nem ez volt az első és egyetlen! - máig sem dokumentált hitelesen. Amikor néhai Antall József bizottságot küldött a Yad Vashem-re pontosan azért, hogy ezt a kérdést segítsenek tisztázni, ott azt a választ kapták, hogy nekik sincsenek hiteles adataik ezzel kapcsolatban, mindössze két kínvallatással kicsikart nyilas vallomás, továbbá másod-harmadkézből kapott információk állnak a rendelkezésükre, ilyesmire pedig történész nem alapoz történelmet.

Egy biztos: központi utasítás, parancs ilyesmire soha nem volt. Amikor a 154 zsidót a Dunába lövéstől megmentő NYILAS Szalai Pál, továbbá Szabó Károly és a magyar rendőrség, valamint a magyar fegyveres karhatalom megakadályozta a Dunába lövést, felfegyverzett suhancokat látott a legkülönbözőbb öltözékekben, de egyet sem tudtak elfogni, így az, hogy a gyilkolni szándékozók nyilasok lettek volna, puszta feltételezés, ami már csak azért sem életszerű, mert egyrészt akkorra a nyilasok többsége már régen elmenekült az országból, másrészt a zsidó-mentést többek között éppen a Szálasi által hátrahagyott Szalai Pál - rendőrségi nyilas összekötő - folytatta, aki ezért - nyilas vezető létére! - megkapta a VILÁG IGAZA kitüntetést wallenbergéktől.

Ami a megsemmisítő táborokba elvitelt illeti, az jóval korábban volt, ekkor már megkezdődött a táborok evakuálása. Auschwitz parancsnoka felajánlotta a táborban akkor még ott tartott mintegy 23.000 fogolynak, hogy választhatnak: vagy mennek a fogvatartóikkal együtt nyugat felé, vagy megvárják a "felszabadítót" a táborban. Mintegy 800-an választották az utóbbi lehetőséget, a döntő többség számára vonzóbbnak bizonyultak a fogvatartóik, mint a nagyszerű felszabadító bolseviki horda bevárása. (Eli Wiesel - saját állítása szerint - ugyancsak nem volt kiváncsi a felszabadítókra, ő is inkább ment a németekkel együtt nyugat felé!)

Ami Horthy és Koszorús mentő akcióját illeti, ennek semmi köze a Simon Perez által előadottakhoz. 1945-ben Horthy már régen nem volt sehol, ahogy már Szálasi sem. Ami pedig a gettó védelmét illeti, azt a legető legbiztosabb védelem: a Wehrmacht őrizte, miután a megszálló erők parancsnoka - Gerhard Schmidhuber vaskeresztes tábornok - Wallenberg segítőjeként éppen azért költöztette a csillagos házakból a gettóba a budapesti zsidóságot, hogy a védelmüket garantálni tudja. (Szalai és Szabó tőle kapott igazolvánnyal vehették igénybe a magyar rendőrséget és fegyeveres karhatalmat a zsidókat lincselni próbáló felfegyverzett csőcselékkel szemben.) Csupán megjegyezzük: a NOL által megjelentetettek e körben persze durva és nevetséges ostobaságok, amelyekkel kisebbíteni próbálták a tábornok érdemeit: azt elképzelni, hogy egy "kiábrándult" nyilas csak úgy megfenyeget egy vaskeresztes tábornokot, az meg olyannyira megijed a nyilastól, hogy hirtelenjében elkezdi védeni a gettót, legfeljebb a bolondok házában lehet, no meg a NOL hasábjain. (Egyébként pedig Szalai Pál nem "kiábrándult" nyilas volt, hanem egyszerűen egy tisztességes nyilas volt a párt alapítói közül, akit nyilván nem lehet a pártot később elárasztó lumpen elemekkel egy sorba sorolni.)

1945-ben tehát nem Horthy, hanem Schmidhuber védte meg a zsidókat a NYILAS Szalai Pállal, Szabó Károllyal, a magyar rendőrrséggel és a maggyar fegyveres karhatalommal együtt! Horthy érdeme egészen másban nyilvánul meg: ő azért lépett be a háborúba, mert a hazai zsidóság térdenállva könyörgött neki, hogy lépjen be, mert ezzel mentheti meg őket! Ha ugyanis nem lép be, Hitler azonnal megszállta volna hazánkat, és akkor a zsidók elszállítása nem 44 őszén, hanem azonnal megkezdődött volna, és a háború végére vélhetően egyetlen egy sem maradt volna közülük. Így viszont hazánk 44 őszéig az akkori viszonyok között a biztonság szigete lehetett a zsidóság számára, ezért is menekültek ide számolatlanul Európa németek által megszállt területeiről. Ezt köszönték meg a zsidók Horthy Miklósnak, amikor Amerkában Weiss Manfréd kifejezetten zsidó fenntartású nyugdíj-alapítványt hozott létre a kormányzónak.

Ugyanakkor viszont nem kis tévedés az, hogy Simon Peresz úr ne látott volna még hátbalőtt embereket... Már hogyne látott volna, hiszen a pályafutását még Szymon Perski néven egykoron terroristaként kezdte. (Ezen persze nincs miért meglepődni: Golda Meir és Yitzak Shamir is elnökei lehettek korábban Izraelnek annak ellenére, hogy korábban teljes mellszélességgel támogatták Hitlert, amikor az - a cionista vágyakkal részben egyezően - önálló zsidó állam létrehozását szerette volna.) Ő volt a legmagasabb rangú tárcanélküli miniszter 1951-ben, amikor a zsidó állam emberkísérleteket hajtott végre a sajátjain: kiválogatták bőrszín alapján a szefárd zsidógyerekeket az iskolában és röntgenkísérletekre használták fel őket. (Lásd: "Gyűrűsféreg-gyerekek"... 2005-ben hozta nyilvánosságra ezt a borzalmat az Izaeli Kanal10.) Simon Peresz úr mindenesetre 1994-ben az effajta érdemeiért béke Nobel díjat kapott az övéitől. (A Nobel-díj bizottság több, mint 70%-a zsidó, igaz, Alfred Nobel is félig az volt.) Az sem lehetetlen tehát, hogy lelki szemei előtt valóban több tízezer hátbalőtt, összekötözött ember jelent meg - köztük gyermekek és öregek -, azoknak a palesztinoknak a képe, akiket ők gyilkoltak meg kíméletlenül, hogy elvehessék a hazájukat, a földjeiket. (Tegyük azért hozzá rögtön: ezt végső soron a saját rasszukkal tették, hiszen a palesztinok eredetileg ugyancsak zsidók voltak, akik részben a keresztény, részben pedig az iszlám vallást vették fel egykoron. Azaz csak a hitük változott, a szárrmazásuk nem! A lemészárlásukhoz azonban ennyi is elegendőnek bizonyult.)

Ami pedig a varsói gettólázadást illeti, talán nem árt megjegyezni, hogy az nem azért történt, mert a gettóban bármit is tudtak volna az elszállított zsidók sorsáról, hanem a "kápók" kegyetlenkedései miatt. Nem egyszer - és nem csak itt - fordult elő, hogy a fogva tartottak a németektől kértek segítséget a sajátjaik közül való kápók minden elképzelést felülmúló kegyetlenségeivel szemben. (Romániában is ez volt a helyzet. A sokat próbált Gestapo is rosszul lett, amikor meglátta, hogy mit műveltek a román állatok és a kápóik az ottani zsidósággal. Érdemes megjegyezni: ehhez késet Románia egy fillér kárpótlást nem fizetett a zsidóknak, hanem kivezényelték a Zsil völgyi bányászt a "kárpótlás" megbeszélésre, majd pedig pénzért eladták a romániai zsidókat Izraelnek. És láss csodát: ennek a Romániának ma sokkal nagyobb a respektje Európában, mint nekünk, magyaroknak! Ez pedig azért van, mert a meghunyászkodó népnek soha, sehol, semmikor nem volt és nem is lesz respektje. Nem az tehát az igazi kérdés, hogy mit tettél, vagy mit nem tettél, hanem az, hogy kiállsz-e a saját érdekeidért, vagy meghunyászkodsz!

Ugyanakkor a kettős mérce tekintetében nem árt megemlíteni Ausztriát is: az osztrákok 99,73%-ban boldogan megszavazták - legalizálták - az anschluss-t, virágesővel fogadták Hitler, és dalolva léptek be az SS-be. Nem néhányan közülük, hanem mindannyian! Aki csak tehette! Belőlük vajon hogyan lehetett a háború végén győztest kreálni?!

A holokauszt-iparos zsidók számára - és itt természetesen nem az egész zsidóságra kell gondolni! -, nem az a kérdés, hogy hol volt holokauaszt és hol nem volt, hogy hol üldözték és hol védték, mentették a zsidókat, hanem egyedül az, hogy hol hajlandók fizetni, és hol nem hajlandók. Ahol pedig hajlandók, ahol jó fejőstehénnek, illetve nyírható birkának bizonyulnak, ott soha nem lesz vége! Ott ezer év múlva is újjabb és újabb követelésekkel állnak majd elő különféle elmés "holokauszt-túlélő" fogalom-kiterjesztésekre hivatkozva. (Tudjuk: amikor Benjamin Wilkomirski csodás holokauszt-túlélő könyvének megjelenése után kiderült, hogy ez a svájci hazudozó valójában sosem hagyta el Svájc határait - azaz sosem járt koncentrációs táborban -, a holokauszt-iparos társulat rövid gondolkoás után kitalálta: jó, hát nem járt táborban, meg nem volt fogságban sem, de akkor is holokauszt-túlélőnek kell tekinteni, mert zsidó, és végül is tálélte a náci időszakot. Aztán amikor utóbb kiderült, hogy bizony a mi Bendzsink még csak nem is zsidó, hanem egy élelmes gój, aki úgy gondolta: ha ebből a hazudozásból meg lehet élni, miért nem írna ő is egy effajta hagymázas mesét, akkor a bölcs rabbik ugyan hosszasan vakargatták a szakéllukat, de végül erre is megtalálták a megfelelő választ: jó, hát nem is zsidó, de ennek ellenére is holokauszt-túlélőnek kell tekinteni, mert a fájdalma őszinte...)